Nosztalgia

 Múlt héten az egyik barátnőm Lengyelországba látogatott (Kinga névvel ugyan hova máshova mehetne?), méghozzá Poznanba és Varsóba. Elég irigy voltam rá, de örültem, hogy ő is ott járhatott, ahol én olyan sok szép élményt éltem át. Míg ő lengyel barátaimnál járt, addig én fejben újra éltem az egy évvel ezelőtti történéseket és nosztalgiáztam. Természetesen gyakran előfordul, hogy Varsóra és az Erasmusra gondolok, és visszavágyom felejthetetlen félévem színhelyére és szereplői közé, de azért tudom, hogy most már nem ott van a helyem.

Viszont érdekes belegondolni, hogy tavaly ilyenkor hol voltam, kikkel és mit csináltam. Nem szoktam visszanézni a blogot, de szlovák barátnőmmel történő rövid üzenet váltás után belenézegettem egy-két posztba. És hálát kell adnom, amiért egy csodálatos Erasmus áll mögöttem, de emellett olyan barátok állnak mellettem, akikkel tartom a kapcsolatot és reményeink szerint még találkozunk is. Ugye? J

Lengyelország pedig örök szerelem marad, és úgy tűnik Ő is mindig megtalál engem. Legyen szó helyekről, történésekről, emberekről, mindegy is, a lengyel kötődés már az én kötődésem is. Nem tudom, hogy a lengyelek, a barátaim botlanak-e belém vagy én vonzom őket és akkor is rájuk találok, mikor nem kerestem őket. Ám lehet, hogy tudattalanul mindig keresem őket és nem véletlen, ha bármiféle lengyel vonatkozásba ütközöm.

Talán ez történhetett velem nem is egyszer. Most egy régebbi eseményt osztok meg, de akár a mai nap is lehetne, mivel ma újra átéltem például a gdanski kirándulást, hála szlovák ismerősömnek. A leírni kívánt napon viszont bolgár barátnőmtől érkezett képeslap, aztán sikerült üzenetet váltanom néhány külföldi baráttal. Végül, végigutaztam Budán és akkor rájöttem, mennyire nem ismerem a fővárosomat, ahol tanulok. Tucatszor elhagyott utcanevek és megállók, melyekről semmit sem tudok. Csak annyit, hogy egyszer élt emberek, eszmék nevét hirdetik dicsőn és azért van köztük egy pár lengyel vonatkozás is. Persze a Bem rakparton és szobron már meg sem lepődöm, ha velem szembe jön. Bem apó régi ismerősöm, na, jó azért annyira nem régi, de Varsóban a lakóhelyem a róla elnevezett kerületben, a Bemowoban volt és mellszobra előtt nap, mint nap tiszteleghettem. Nem csoda, ha itthon is elkísér, bárhová megyek és valljuk be, egy katona mindig jól jön a pesti éjszakában.

A katyni mártírok emlékműve, ami az "Erdőben elkövetett gyilkosság"
címet viseli (forrás: Google)

Az utazásomhoz visszatérve, hamarosan az amfiteátrum közeledett, de a Katinyi mártírok parkja nem mondott nekem túl sokat ekkor még (nézzük el nekem ezt a botlást, karácsony előtti időszakról beszélek, alig pár hónapja laktam még Budapesten). Szóval, csak egy picit kellett volna használnom az agyamat és a szép, magyarosan kiejtett, de lengyel név mögött mindjárt felismerhettem volna a bús lengyel történelmet. A katyni mészárlást. Az eltitkolt, a letagadott és mérhetetlen szomorú történetet. Mely kétszeresen fáj barátaimnak és mely még soká nem múló seb lesz a lengyel nemzetnek. De nekünk is, mert igen jól ismerjük a kegyetlenséget és a lengyel lélek sem más a magyarnál. Talán ez tart össze minket, és tartson is, de legyen még mellette más, amiért érdemes küzdenünk, és amiért barátoknak vallhatjuk egymást.

Akár lehet ez a Világifjúsági Találkozó, ami idén nyáron Krakkóban lesz, és úgy néz ki, én is ott leszek. Tehát Lengyelországot közel egy év után viszont láthatom, méghozzá kedvenc városomban újra bevehetem a Wawelt és visszatérhetek a Visztulához.

Emellett a bloghoz is igyekszem visszatérni, van némi lemaradásom, úgy érzem, olyan események, mint Szent Péter utódjával való találkozás helyet érdemel itt. 

Varázslótanonc éveim- A Roxfortról

Hol is tanulnak a pszichomókusok? Hol képződnek eme csodás lények? Hol szerzik gigantikus tudásukat és hol csöpögtetik beléjük az emberekkel való bánás felemelő tudományát?

 Természetesen nem máshol mint a varázsló egyetemeken és nem képződnek vagy tanulnak (ugyan már, azok földi halandók számára valók), hanem a bennük rejlő mágiát fejlesztik és tökéletesítik. Vagy az Erőt próbálják meg minél jobban érezni és használni, kinek mi tetszik. A viccet félretéve, persze mi is egyetemeken tanuljuk halálra magunkat, ahol vért izzadva és billentyűzetet illetve neurotranszmittereket nem kímélve válunk pszichológussá. Legtöbb egyetem bölcsészettudományi karán van a pszichológia képzés (ahogy a Pázmányon is, ahová járok), amit sokszor nem értek, mivel számos biológiai tárgy alapján (anatómai, élettan stb.) akár az orvosira is járhatnék, de a matekos tárgyak inkább (biostatisztika, SPSS) a természettudományos kart predesztinálják.

A Stephaneum híres épülete

A tárgyak ezen megosztottsága mellett még az is különösen zavaró volt gólyakoromban, hogy háromféle egyetemre kellett járnom, mivel háromféle helyen voltak óráink. Kezdtük kint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusán, a sokak által csak Roxfortnak nevezett helyen. Nem tréfa ez, mert aki látta már a campust, az elvarázsolódott a környezettől, A mesés pilisi erdő körül ölelte, mágikus Makovecz Imre tervezte épületek a Harry Potter világába repítettek. Gyönyörű parkban fekszik az egyetem, ahol eredetileg laktanya volt. Több épület együttese adja a campust és a nem szokványos nevű építmények, pl. Questura, Ambrosianum, bizony nem is szokványosan néznek ki.  A Stephaneum főépületéhez tartozik a szárnyas torony, vagy az éppen kiemelkedő épületrész, amit mi inkább úgy tekintünk, mint ami éppen összedől. Beletelt félévbe mire megjegyeztem, hogy mikor hol lesz órám, és ha a műszaki épületben volt órám, akkor előbb kellett volna felkelnem, hogy ne késsek el, mivel az a campus legvégében, szinte a Piliscsaba (vége) tábla után volt. Ám szerencsénkre később csökkent a használatban lévő épületek száma, mert vagy drága lehetett a fűtésszámla vagy éppen a hely vált életveszélyessé, így aztán egyszerűbb lett a tájékozódás.

A csabai campuson kívül hétfő esténként a SOTE-ra (Semmelweis Orvostudományi Egyetem) jártunk anatómiát hallgatni. Legalábbis én szó szerint hallgattam, ugyanis az elején a sok latin és orvosi mondat sortüze mellett nem is tudtam mit jegyzetelni (csak egy-két levadászott, ismeretlen szót, aminek otthon már semmi értelme nem volt), és emellett a késői, este hét órás előadás is nehezítette a helyzetemet, hiszen kinek volt kedve jegyzetelni és figyelni akkor már. Azt pedig soha nem felejtem el, hogy az előadás alatt mindig megállt az idő és a nagy szekrény felett lévő díszes óra képe mindörökké beleégett az emlékezetembe. Viszont ezt is túléltük, hogy aztán csütörtökönként a BME-re (Budapesti Műszaki Egyetem) ruccanhassunk ki egy kis délutáni általános pszichológiára. Ezt a tárgyat a műszakin hallgattuk, ahol nem voltak olyan kreatívak, hogy Szent Ambrusról, Katalinról és még sokan másokról nevezzenek el épületeket. Így eshetett meg, hogy a sok Q,R,S,X,Y,ZS épület közt bolyongva az első áltpszichó óránkat lekéstük. Persze nem az egész évfolyam volt ilyen szerencsés, ezért kis csapatom elmulasztotta a többieknek köszönhetően, már akik voltak olyan lúzerek, hogy megtalálták a helyes betűt és a hozzátartozó házat majd termet, szóval nekik köszönhetően elmulasztottuk a félév legérdekesebb óráját, a vizuális illúziókat. (Mert hát ha ők nem érnek be időben, akkor órát sincs kinek tartani és mi sem maradunk le róla...:) ) Utána már csak a szem és annak agyi pályáival foglalkoztunk, ganglionális dúcokban vesztünk el, hogy aztán az occipitális kéregben kössünk ki. Ezután az óra után az igazán szerencsések már hazautazhattak, míg mi a Neptun és a tárgyfelvétel vesztesei visszakullogtunk Piliscsabára, hogy másnap még egy órát végigszenvedjünk. A változatosság kedvéért ez már tényleg a Pázmányon volt, de a műszaki épületben, melyet Bolyhoska a kutya, Hagrid és a kidobott számítógépek őriztek.

Mindezen viszontagságos idők hamar elszálltak és gyakran az új budapesti épületünk sivársága és hideg ridegsége miatt visszasírom a Roxfortot, ahol annyi varázslatos kalandban volt részünk és itt nem csak a kilenc és feledig vágányról beszélek. Mármint a Budapest-Esztergom vasút építéséről. Ám ezek már más lapra tartoznak, és ha oly sok varázslatos tennivalóm közt belefér, akkor egyszer talán el is mesélem őket.

Bibliotheca

Anselmianum

Varázslótanonc éveim- A típusok

Az előző bejegyzés folytatásaként most következzenek a "Pszichológiát tanulok" válaszainak a típusai. Szerintem ezek már viccesebb sztorik. Ám ezek csak az én típusaim, biztos lehetne többféle felosztást is csinálni.

Forrás: http://perceptionvsfact.com/14zr

Az „én is azt akartam tanulni” típus

Főleg lányokkal találkoztam, akiket idesorolhatnék. Ők még gimnáziumban gondolkodtak rajta, hogy pszichológiát szeretnének tanulni, de a sok felvételi pont elrettente őket, nem érezték elég erősnek magukat a mágiához, nem volt meg az Erő bennük… Meg sem jelölték a szakot, de van, aki igen, és kicsit csalódott, mert nagy álma tört ketté. Végül ezek a személyek elmentek építészmérnöknek, mély tengerkutatónak, vagy matematikusnak tanulni.

„Az nagyon nehéz” típus

Ezt sokan hangoztatják és van benne igazság, hiszen statisztikában, anatómiában, neuroanatómiában, pszichiátriában, etológiában, filozófiában, Ószövetségben, Újszövetségben és még ráadásul pszichológiában is a toppon kell lenni. Viszont ez eléggé relatív, hogy mi nehéz. Nyilván nekem az orvosi, vagy biofizika nehezebb, ezért választottam inkább a pszichót. Vagy nem veszem elég komolyan?

Forrás:http://40.media.tumblr.com/1091072977a2d70672897e28dff5893d/tumblr_nsspezjh2w1rdro6uo1_500.jpg

 „Akikből meg fogok gazdagodni” típus

Leginkább ismerőseim, barátaim tartozhatnak ide. Gyakran elég idegesítő, ha egy normális, jó fej barát jön a következő dumákkal. „Pszichológus leszel? Akkor lesz kihez mennem”. „Majd te meggyógyítasz.” Igen, nyilván minden álmom, hogy a barátaim lelki problémáival foglalkozzam, és végleg elveszítsem a határt a barátok, magánélet és szakma között. Különben sem etikus közeli ismerőssel foglalkozni. Viszont, ha mindenki, aki ezt a mondatot már elmondta nekem, eljönne tényleg, akkor valóban meggazdagodnék.

„Akik összekevernek a pszichiáterrel” típus

„Aha, hát akkor te kórházban fogsz dolgozni.” „Mész a pszichiátriára.” Tulajdonképpen mehetnék oda is, de nem fogok gyógyszert felírni soha az életben és nem leszek orvos, ha esetleg doktorálok is netalán. Mert a kettő nem ugyanaz. Ideális esetben együttműködnek, kiegészítik egymást, de másra fókuszálnak.

Forrás:https://psychologyisgrowth.files.wordpress.com/2013/07/psychology-psychiatry-blog-version-no-para-minimal-text1.png

„Ugye nem dili doki lesz belőled!”típus

„Jaj, tényleg ez akarsz lenni? Az őrültekkel akarsz foglalkozni?” Szerintük a pszichológus kizárólag csak az őrültekkel, bolondokkal, beteg, pszichopata és abnormális emberekkel dolgozik. Persze, velük is, de nem CSAK velük. És aztán nem hülyülünk meg, ha végül mégis őrültekkel kezdünk el foglalkozni. Mert ez a másik félelmük az ebbe a csoportba sorolhatóknak. Hogy olyanokká válunk, mint a kezeltjeink. A végén mi is megbolondulunk és a betegink mellett kötünk ki. Lehet, miért is ne, de azért az, nem olyan gyakori; el kell, hogy keserítsek mindenkit.

Forrás:https://fatejacketx.wordpress.com/category/media/page/2/

„Az Orvosisok” típusa 

Orvosnak tanulnak, nyilván, és semmibe veszik a pszichológiát. Legalábbis lenézik, és nem tartják fontosnak. Egészen szórakoztató, és egyben zavaró is, amikor buli után hajnalban, a buszon, egy orvos srácnak azt kell ecseteled, mi a lélektan, ő meg csak jön a dívánnyal meg azzal, hogy ez hülyeség, hogy lehetne bármit is ilyen módszerekkel gyógyítani. Szóval ők csak a mindenható testben hisznek és gyógyszeres, műtéti és egyéb „normális” kezelésben. (Természetesen tisztelet a kivételnek és itt mutatkozik meg, mennyire általánosító a típus és mennyire nem a valóságot tükrözi. De tényleg (!) buli után ezzel jött, hogy mi a pszichoanalízis. És még csak nem is én tetszettem neki. Lehet, ezért kötött belém…)

„Hú, akkor mindent tudni fogsz rólam!” típus

„Akkor majd vigyáznom kell veled, mert belém fogsz látni, olvasni fogsz a gondolataimban.” Igen, ez a telitalálat. Mindent tudni fogok rólad és tényleg jobb, ha vigyázol, mert a végén még kecskebékává változtatlak ekkora sületlenség hallatán! Sajnos ezt a típust bírom a legnehezebben, mert szerintem ők valóban valamiféle mágikus képességeket társítanak a pszichológiának. Hogy majd a fejükbe fogok látni és minden komplexusuk a homlokukra lesz írva számomra. Ugyan már!

Forrás:https://www.pinterest.com/explore/psychology-student/

A „beavatottak” típusa

És végül vannak olyanok, akik elég sokat tudnak rólunk és a pszichológiáról, ők nem jönnek érdekes szemöldök ráncolásokkal vagy irigy tekintetekkel. Számukra nem varázslat a lélektan, nekik csak egy a többi más szakma közül. Épp ezért fogom most őket megátkozni…J

Varázslótanonc éveim

Egy pszichológushallgató panaszai

Több mint 3 éves pszichológia tanulás után azt hiszem elmondhatom, már elég sok elképzeléssel találkoztam azzal kapcsolatban, hogy kik is azok a pszichológusok. Voltak olyanok, amelyek közel jártak már a valósághoz, alig egy apró bájitalcsepp választotta el őket a nagy igazságtól és voltak olyanok is, melyek fényév távolságra és hosszú-hosszú seprűnyélen megtett útra voltak tőle. Mert, ami igazán kirajzolódott előttem, az nem más, mint hogy mi, pszichológusok és pszichológushallgatók egyfajta rejtélyes közösségbe tartozunk, amit akár a varázslók, boszorkányok, ritkább esetben mágikus lények díszes társaságának is nevezhetnék. Lehet, ez most furán hangzik, de a viselkedés elemzés, kognitív disszonancia redukció, pszichofenomenológia, binokuláris diszparitás (és a gondolatolvasást ki ne hagyjam) bizony létező varázsszavak. Ezért, szeretnék megosztani néhány varázslatos tapasztalatot a bűbájos Olvasókkal és remélem, hogy sikerül a leírt történetek mágikus tükrén keresztül felvillantani a valóságot választott szakmám világos és sötét oldaláról. (Mert bizony az Erő is velünk van.)

(Kosztolányi főmágusnak pedig köszönöm a címötletet, remélem, a közös születésnap kapcsán bátran használhatom.)

Forrás:https://media.licdn.com/mpr/mpr/p/1/005/06c/3a8/0eec2d2.jpg

Nem nehéz elkezdeni a történetmesélést, mivel a legalapvetőbb élmény, amivel már az egyetem alatt is találkozik az agykurkász jelölt, az a bemutatkozás és a szak megnevezése. Ez nagyjából így néz ki:

-       -   Szia! Milyen szakra jársz?

-        -  Szia! Én magyar-német szakra járok. És te?

-         -  Pszichológiára.

-           

A komplikációk természetesen itt szoktak kezdődni és jönnek a különféle, elbűvölőbbnél elbűvöltebb reakciók. Nagy általánosságban a szivárvány összes színét felölelik ezek a megnyilvánulások és „az húú, de klassz”-tól egészen a „hát az egy nagy kamu” válaszokig bármi elképzelhető. Nos, ha korrekt akarok lenni, akkor nem csak simán végig megyek a színes skálán, jótól rosszig, pozitívtól negatívig, mert ezzel nem lenne teljes a kép. Vagyis a folytonos változó, hogy megfelelően fejezzem ki magam. Ugyanis a pszichológiában két fontos elképzelés él a jelenségekkel, betegségekkel, személyiség jellemzőkkel stb.-kel kapcsolatban. Az egyik ez a skála szemlélet, vagy spektrumban gondolkodás, amit a személyiségpszichológiában vonáselméleteknek nevezünk. Ez az újabb elgondolás, a régebbi típusos felosztások mellett. Mert, míg régebben, már az ókori görögök is (és itt tényleg visszanyúlhatunk hozzájuk, még akkor is, ha a pszichológia kezdetét nem az ókortól datáljuk), típusokra osztották az embereket. Gondoljunk csak, Galenos temperamentum felosztására: szangvinikus, melankolikus, kolerikus, és flegmatikus alkatok. Tehát ezek a tipizálások alapján mindenki tartozik valahová, bekerül egy kalapba, ahová a hozzá hasonlóak tartoznak. Sok esetben hasznosak a típusok és az egyen dobozok, mert könnyebb tájékozódni a világban;„a zöldek mindig ezt és ezt csinálják, ezért mi sárgák jobb, ha nem tesszük ezt és ezt, mert ez így és így befolyásolja őket”. De az egyéni különbségekre nem adnak választ a típusok. „Ha ő introvetált, akkor most mit keres ebben a buliban?” A skálák ebben segítenek. Folytonos változókról beszélünk ilyenkor, és azt mondhatjuk, hogy a változó két végpontja között helyezkednek el az emberek. Pl. létezik az extroveltált-introvertált változó, és ha elképzelünk egy egyenest, akkor mondjuk, baloldalt vannak az introveltáltak és jobboldalt az extroveltáltak, de középen is vannak személyek és tulajdonképpen az egyenes két vége között mindenhol áll valaki.

Forrás:http://www.surrey.ac.uk/sites/default/files/PG-Psychology_8.jpg

Eddig tartott a fejtágító rész, most vegyük sorra a „te pszichológiát tanulsz” reakcióit. Elsőként skálázni fogok és utána rátérek a típusokra.

Pozitív reakciók mindig akadnak, olyanok, akiket felvillanyoz a lélektan említése, és ők velünk együtt örülnek a szakunknak. „Az de jó! Milyen klassz! Hát az rendkívül érdekes lehet!” És a sor folytatódik tovább, ahogy haladunk az elképzelt szivárványunkon (egyenesünkön). Egyébként ezek a pozitivisták már valamit hallottak a pszichológiáról és valószínűleg nem a Milgram kísérletről első körben, szóval lelkesedésük egy csipet ismeretből is származik. Utánuk jöhetnek, a kevésbé lelkesek, vagy semlegesek aztán. Akik, „aha, biztos jó”, vagy „igen, és kolis vagy?” válaszokkal jönnek. Őket nem nyűgözzük le nagy mágiánkkal, de bevallom, gyakran jól esik, ha nem misztifikálja túl valaki a pszichológiát vagy nem döngöli a sárba. Mert jönnek bizony, kéretlenül is, a negativisták. Akik idegenkedve szemlélik a szakunkat és számukra gyakran egy nagy humbug, kitaláció az egész. „Pszichológia? Minek az? Viselkedés elemzés? Ilyet én is tudok. Mindjárt megmondom, mi a bajod.” Vagy, „ugyan már, egy beszélgetéssel nem gyógyítasz meg senkit sem!”

A következő bejegyzést a típusokkal folytatom. :)

Nyár 2015/Summer 2015

After Erasmus the summer has gone. I visited a lot of places and my post-Erasmus depression is also the part of my history. In the first weeks I was sad and I was thinking of Warsaw and my friends but as the time went on I managed to accommodate to my home.

With my family, I visited Pécs, a Hungarian town and some of our relatives. After that I went to a catholic camp with my friend, then I visited my other friend. Finally I could meet my old friends and spent some time together after half a year not seeing each other. In August with Klári, my friend, went on a pilgrimage from Esztergom to Szentkút. We walked five days and nearly 120 km. It was challenging because we had to walk under the hot sun and then in the rain. I enjoyed it, and it was wonderful how many people were walking, singing, praying together. It was really touching when we reached a small village and the old ladies, men came to see us and they cooked, baked for us.

Now I started my semester in Budapest and hopefully new adventures are waiting for us. J

Az Erasmus óta a nyár is elmúlt. Bár sok mindent nem terveztem a forró napokra, mégis rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, sok helyen jártam, és a poszt-Erasmus depresszióm is elmúlt azt hiszem. Mert miután hazaérkeztem, vissza kellett szoknom a régi környezethez, magyar szavakhoz, családhoz, ismerős és mégis ismeretlen dolgokhoz. A nyári szünetek legelején amúgy sem találom a helyemet, de ez most fokozottan igaz volt rám. Kedvetlen voltam, gyakran a varsói élmények és barátaim jutottak eszembe. Aztán az időnek és az új dolgoknak köszönhetően ez a levertségi állapot változott és bár még mindig visszamennék Varsóba, de azért már nem bánom, hogy itthon vagyok.

A nyár elején, hazaérkezésem után a családdal Pécsre mentünk. Felfedeztük a várost, rokonokat látogattunk, nyaraltunk. Ezután Egerszalókra mentem el Klári barátnőmmel, a katolikus ifjúsági találkozóra. Majd egy másik barátnőmhöz, Nórihoz utaztam és a diplomaosztóján is részt vettem, ahol egy-két szaktársammal, évfolyamtársammal összefutottam. Kicsit fura érzés volt, hogy ők, akikkel együtt indultunk az egyetemen, már kezükben tartják a diplomájukat. Ennek ellenére azért kibírtam a nagy meleget, különösen azért is, mert a családdal sokszor mentünk le fürdeni a hozzánk közeli tóhoz, ahol régi és új barátokkal labdáztunk, lubickoltunk rengeteget. Aztán egy tréningen vettem részt, ugyanis önkéntes leszek egy alapítványnál és pár napos felkészítést kaptunk az előttünk álló feladatokhoz.

Az augusztusi magyar ünnepek alatt pedig egy zarándoklaton voltam. A hagyományos ferences zarándoklatra mentem el szintén Klárival. Augusztus 14-én érkeztünk Esztergomba, másnap gyalog indultunk útnak. Az első napokon a forróság kísért minket, így minden megálló, hűs templom apró megváltás volt a csapatunknak. Első nap Szobon ebédeltünk és Márianosztrán aludtunk sátorban. Következő nap reggel esőre keltünk és a zuhogó esőben tartottuk a misét is. A ferences papok egy vízhatlan fóliát terítettek az oltárra, az alatt (stikában) végezték a szertartást. Mire elindultunk lassanként el is állt az eső, és a nap többi részén nagy meleg volt. Szerencsénkre végig erdőben mentünk és így értük el este Kemencét, ahol finom étellel vártak a falusiak, majd vetélkedőn vettünk részt. Reggel Patak felé vettük az irányt és további hegyeken, völgyeken keltünk át. Patakon is élvezhettük a helyiek vendégszeretetét és a Ki mit tud? érdekes, szép és vicces előadásai után merültünk álomba. Másnap esőben kezdtük meg az utunkat és történelmi napnak lettünk a tanúi. Ugyanis a 21 év alatt, amióta tart a zarándoklat, azóta nem volt olyan, hogy egész álló nap zuhogott volna az eső. Velünk viszont ez megesett és már az első megállónál majd mindenki elázott. Azonban a sár és csúszós vagy néhol ragadós út is nehezített minden lépést, sőt valahol még az utat is az egyik testvér törte a zarándokoknak. Sokan végigmentek ezen a húzós napon, ami amúgy is a legnehezebb, most pedig az eső sem könnyített a helyzetünkön. Szerencsére kísérőautónk minden megállónál odajött hozzánk, így aki nem bírta az kiszállhatott aznap és a végállomáson várta be a többieket, ahogy én is tettem ezen a napon. Szécsényben, a hosszú nap végén, viszont forró gulyás és meleg termek várták a fáradt, vizes, elgyötört zarándokokat. Ennél szebben sajnos nem tudom leírni, hogy néztek ki azok a hősök, akik végig nyomták ezt a szakaszt, de minden elismerésem az övüké. Az utolsó nap Szentkutat vettük immár célba és kis esővel, nagy sárral, sok faluval, sok sütivel és nehézséggel néztünk szembe, de este már Mátraverebély-Szentkúton, a gyönyörű zarándokszálláson aludtunk. Éjjel szentségimádáson lehetett részt venni, másnap pedig a kegyhelyen a 20-i szentmisén lehettünk ott. Addigra az idő is megenyhült, nem esett már és büszkén mondhattuk el, hogy a közel 130 km-t végig gyalogoltunk. Gyönyörű tájakon mentünk, nagy nehézségekkel, sokszor csak magunkkal néztünk szembe, de végigcsináltuk. Számomra fantasztikus volt, hogy 150-170 ember, fiatal és öreg is képes ezt megtenni és a csapatszellemnek nagy ereje volt, abban, hogy továbbmenjen az elgyötört zarándok. A túra rész mellett a lelki tartalom adott nekem sokat. A sok hívő, akikkel együtt mentem már önmagában nagy erőt adott, de a mindennapi zsolozsma, szentmise, éneklés és elmélkedés még többet nyújtott. Ahogy pedig a testvérek mondták, a zarándoklat az életünk kicsiben, úgy valóban minden örömöt és bánatot átélhettünk és a saját határainkkal, saját magunkkal nézhettünk szembe, ami egy kis önismeretnek sem volt rossz. Persze ezenkívül az Istennel való kapcsolatunkat ápolhattuk és a többiekkel való viselkedésünkből is vizsgáztunk. Amit még mindenképpen érdemesnek tartok megemlíteni, az az, hogy a kis falvakban az idős nénik és bácsik mennyire vártak bennünket, hogy integettek nekünk és mennyi szeretettel sütöttek, főztek nekünk. Utolsó nap meg se bírtuk enni azt a sok ételt, amit kaptunk. A falusiak láttán mindig nagy szeretet töltött el és láttuk rajtuk, hogy nekik mennyit jelentünk, mennyire fontos nekik az a nap, amikor ennyi fiatal sereglik be a csöpp templomukba és imádkozik velük együtt.
A zarándoklat bár el is vett az energiámból és a lábamból, de emellett nagyon sokat adott. Remélem máskor is részt vehetek majd hasonlóan jó és izgalmas zarándoklaton.

Augusztus 20-a után a nyár hamar elszállt és hamarosan ismét az egyetem padjait fogom koptatni. Bár jobb a semmittevés és a lazulás, de azért vágyom vissza a dolgos hétköznapokba és végre a rég látott barátokkal is együtt lehetek. Mindenkinek kitartást a sulihoz, munkához! :)

A végső, de nem utolsó Erasmus bejegyzés / Last but not least post about Erasmus

Erasmus means something more to me than I imagined it before. More adventures, more friends and more changes. A big city became my new home and my friends here became my big family. I had a lot of experiences and I hope some of my skills have developed. Probably I’ve changed and I've changed in the right direction. J It’s sure, I have a better self-knowledge now. If you have all these new situations, which I had and you meet with many new people, you cannot escape from yourself. I do not want to pull the lines of the template text and writing about how great I felt myself and how amazing everything was and how much I will miss everyone (because I know only the pictures are the most exciting in my blog), but l need to close this semester as a closing chord. Not only as a blogger (almost 1 year writing) and both to write about my feelings and share my thoughts, but also to thank you for all that you gave me during the Erasmus. Thanks for God for the great gift - these experiences-, for the Poles for their kindness, for my friends for the adventures and for the time we spent together and for Warsaw to be unforgettable. Thank you! I’m not saying bye, because we hope a happy reunion and the adventures continue! J

Csütörtökön hazajöttem. Csak így egyszerűen. Elmúltak az utolsó napok is Varsóban, letelt az Erasmus. Ennél azért több történt, mind a lelkemben, mind körülöttem és nem olyan egyszerű ezt szavakba önteni. Mielőtt azonban befejezném a varsói Erasmusos posztokat, még leírom, hogyan is zajlottak az utolsó napjaim Lengyelországban.

Az utolsó lengyelországi hétvégémen megérkezett a családom és néhány nap alatt bejártuk a várost. Ők ízelítőt kaptak Varsóból, én pedig elbúcsúztam az ismerős és már otthonommá lett helyektől. Először az óvároshoz és a multimédia szökőkúthoz vittem el őket, másnap pedig a Łazienki parkba mentünk. Utoljára még egy Chopin koncertet is meghallgattam a gyönyörű parkban. A brit zongorista sokat késett és egyszer a konferanszié úgy kérte a türelmünket, hogy azt mondta, a művész már elhagyta a szállodát, de aztán megszakadt a kapcsolat vele. Mikor pedig megérkezett, elkezdtünk tapsolni. Egyébként később kitett magáért, gyönyörűen játszott. Aznap a parton rendeztünk az ESN-es és a még itt lévő Erasmusosokkal egy kis grillezést. Jól éreztük magunkat és a Visztula parton együtt töltött estéket biztos nem fogjuk elfelejteni. Ezt az egyet azért sem, mert az egyik srác térdig belesüppedt az iszapba, amikor a röplabdát akarta kihalászni a folyóból.

Hétfőn a lengyel katonai múzeum kültéri részét néztük meg a sok harci járművel, majd tradicionális ételeket ettünk ebédre és a városban barangoltunk. Estefelé a kollégium közeli parkban és edzőpályán voltunk, mikor egy lengyel hölgy megszólított bennünket magyarul. Tökéletesen beszélte a nyelvünket és én nagyon megdöbbentem, mert az egész félév alatt a Rékán és most a családomon kívül nem beszéltem senkivel magyarul. A hölgy rendkívül kedves volt, és ahogy beszélgettünk, meghívott bennünket egy teára magához. Nagyon sajnáltam, hogy nem mehettem én el (az Erasmusos barátaimmal volt találkozóm) és azt is, hogy nem előbb ismertem meg. Egy rendkívül okos és művelt nőről van ugyanis szó, aki sok évig Magyarországon élt és diplomataként dolgozott. Munkájáért a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét is megkapta. Mesélt néhány nagyon érdekes történetet a munkájáról és olyan személyekről, akiket ismer, és akikre a magyar ember felnéz. Mikor hallhat történetet az ember Jancsó Miklósról egy olyan lengyel hölgytől, aki most Magyarország ismeretet tanít a Petőfi Sándor Általános Iskolában, Varsóban? Mert, hogy a hölgyet még mindig szoros kapcsolatok fűzik hazánkhoz és a kisdiákoknak még a magyar himnuszt is megtanította. Számomra hatalmas élmény volt vele találkozni, kár hogy a félév utolsó napjaiban történt ez, de jobb, mintha soha. Innét is köszönöm neki a találkozást és, hogy megszólított bennünket, a családom részéről pedig a meghívását és kedvességét köszönöm!

Este még egy nagy, utolsó partit és búcsú bulit csaptunk a konyhámban. Sokat nevettünk, hosszan búcsúzkodtunk és aztán másnap többen hazautaztak. Szomorúak és boldogok is voltunk egyben. De az biztos, hogy nem felejtjük el egymást.

Másnap a családdal a Copernikus múzeumba, központba mentünk, ahol a sok érdekességtől alig bírtunk szabadulni. Délután Patrycjával fedeztük fel a vár mögötti kertet és a Zsigmond szobor alatt üldögéltünk még egy utolsót. Este Sarától búcsúztam el és egy romantikus erkélyi beszélgetés során már a melankóliám is múlni kezdett. Feltűnt egy-két inspiráló dolog is abban, hogy haza megyek és nemcsak a sajnálat volt, hogy el kell mennem.

Szerdán, utolsó varsói napomon a Technika múzeumban jártunk és az egyik Enigma gépet néztük meg, illetve a zsidó múzeumba látogattunk el. Éjjel a szobatársamnak segítettem átköltözni az új szobájába és teljesen egyedül aludtam a kis lakóhelyünkön, ahol eddig vidám élet folyt.

Csütörtökön a családommal aztán haza utaztunk és bár itthon nem sok változott, valami azért mégis. Amit legegyszerűbben így írhatnék le: Varsó, 5 hónap, barátok, utazás, kis tanulás, buli, szórakozás, sok program, kalandok és egy szóval: ERASMUS!

 Mert az Erasmus számomra valami többet jelent, mint amit elképzeltem előtte. Több kalandot, több barátot és több változást adott. Új otthonom lett egy nagyváros és új, nagy családommá lettek az itt megismert barátaim. Rengeteg élményt és tapasztalatot szereztem és remélem néhány képességemet is fejlesztettem. Valószínűleg valamennyit változtam is és jó irányba. J

Az biztos, hogy egy nagy adag önismeretből kijutott; ha az ember ennyi új helyzetbe és új ember közelébe kerül, ezt nem kerülheti el. Nem szeretném húzni a sorokat a sablon szöveggel, hogy milyen jól éreztem magam és mennyire fog minden és mindenki hiányozni (mert úgysem olvassa el mindenki, a képek mindig izgalmasabbak lesznek), de egy záróakkorddal mindenképp le kell zárnom ezt a félévet. Nemcsak azért, hogy mint egy lassan igazi, 1 éves blogger kiírjam magamból az érzéseimet és megosszam a gondolataimat, hanem hogy megköszönjem mindazt, amit az Erasmus alatt kaptam. Istennek a nagy ajándékát, hogy ilyen élményekben lehetett részem, a lengyeleknek a kedvességét, az új barátaimnak a sok-sok kalandot és együtt töltött időt, Varsónak pedig a felejthetetlenségét. Köszönöm!

Nincs elköszönés, mert reméljük a boldog viszontlátást és a kaland folytatódik tovább! J

És végül néhány kép, ami kimaradt.

A kultúrpalota
The Palace of Culture

A könyvtár tetején
At the top of the library

Torun, Torun,Torun

Selfie a mentorommal

Piknik

Egy új szobor
A new statue

Lám, lám
Well, well

Kórház festés
Hospital painting

Azért éhen sem haltam
I didn't starve

A négy nővér
The four sisters

És egy selfie ismét a remek csapattal
And a selfie again with the great team

Mesés Masuri tavak és a bakancslistánk

Múlt héten Elenával folytattuk a bakancslistánkat. Ellátogattuk az új zsidó múzeumba,a mi  véleményem szerint egyike a legjobb múzeumoknak. Van néhány interaktív része és a termek az adott korszaknak megfelelően vannak berendezve. Az egyetlen probléma az, hogy ez túl sok, és az egyetlen látogatás nem elég.

Ezután megvolt az utolsó "vizsgám", ami valójában egy kis beszélgetés volt a kedves tanárnővel. Meghívtuk aztán a tanárnőt egy szelet tortára a vizsga után, és beszélgettünk, sok érdekes dologról. Éjjel Albát, a spanyol lányt búcsúztattuk el, aki aztán elment. Készített nekünk egy finom ananász tortát és mi pedig kikísértük a villamosmegállóba és megkezdte úját Európába. Ő az egyik első, aki elhagyta Varsót a mi Erasmus-csoportunkból és kicsit szomorúak voltunk. De remélem (nem, tudom) sikerül megszervezni egy találkozót, és ismét találkozunk.

Másnap Elenval elmentünk Wilanów palotához (ez sokáig tartott, buszok miatt), és megnéztük a palotát belülről is, majd ismét megcsodáltuk a rózsakertben. Ezután megpróbáltunk bemenni a Palotába a Łazienki parkban, de egy magán partit tartottak ott(és elfelejtettek meghívni minket), így nem tudtunk bejutni ismét. Ahelyett, hogy a palotába mentünk volna, a botanikus kertet fedeztük fel. Pénteken a kari koordinátorunkhoz mentünk és egy késői reggelit csaptunk a Manekin étteremben. Ez a hely jól ismert a különleges palacsintáiról. Este Ionut  megünnepeltük születésnapját. Meglepetés partit tartottunk, ugyanis szegénnyel elhitettünk először, hogy valami történt a barátnőjével, és felrohant a lány szobájába, ahol mi már vártunk rá. Cristina, a barátnője egy csomó édességet, tortát sütött és szuper esténk volt.

Szombaton a Mazuri tavakhoz utaztunk (Elena, Tine és én) Polskibussal. Ez volt az első utam a Polskibussal, amely az egyik legolcsóbb közlekedési lehetőség itt, és szinte mindenki utazott vele rajtam kívül. Most viszont én is mentem vele. Olsztyban átszálltunk egy másik buszra, hogy eljussunk Mragowoba. Baleset történt az egyik úton, így a busznak meg kellett változtatni az útvonalát, de végül megérkeztünk a városba. Mragowo egy kis város a Mazuri-tavaknál. Szállásunk egy szállodában volt, de mi hárman voltunk az egyetlen vendégek. Az épület szép volt, de éjszaka ez egy kicsit ijesztő, hogy mennyire üresek és sötétek voltak a folyosók és lépcsők. Az első nap során felfedeztük a várost, és sétáltunk a tó mellett.

A következő napon elmentünk a tó másik oldalára és béreltünk egy vízi biciklit. A víz nyugodt volt, és tudtuk élvezni egy pillanatra a napot is. Aztán elkezdett esni az eső, de gyorsan elállt. El kell mondanom, hogy utunk során mindig egy nagy esély volt az esőre, így  mindig boldogok voltunk, ha megláthattuk a napot. Miután a vízi biciklizést befejeztük elkezdett esni az eső elég erősen, és hamarosan teljesen átáztunk. Egy pizzériába menekültünk, aztán a szállodába mentünk megszáradni. Később sétáltunk egy másik, kisebb tóhoz, de elkezdett esni az eső újra. Azonban ez a kis tó gyönyörű volt, és láttunk, két csodálatos szivárványt. Este megnéztünk egy filmet, mint később minden este.

Hétfőn mentünk Mikołajki. Ez egy nagyobb város egy gyönyörű tó. Úgy döntöttünk, hogy gyalog egy másik tó, de egy idő után nem volt módja, és sétáltunk a földeken. Ekkor találkoztunk egy férfi nagyapja és ők mondták, van, hogy menjen vissza a városba, és egy nagyobb út el tudjuk érni a célunkat. A fiatalember megmutatta az utat, és beszélgettünk angol és lengyel nyelven. Aztán folytattuk a turné, és végül elértük a tóra és a kilátótorony. Mi volt a sok hattyúk és egy jávorszarvas is. Ezután mentünk egy másik tó és kilátó és beszélgettünk egy szép lengyel házaspár és egy lengyel férfi is. Azon a napon volt egy csomó jó tapasztalatok és sétáltunk sokat, és végül az időjárás OK. A természet csodálatos volt, de voltunk fáradtak. A buszmegálló rájöttünk, hogy nem voltak busz megy vissza Mragowo ezért úgy döntöttünk, hogy stoppolni. A lengyel üzletember megállt, és elvitt minket, hogy városunk. Szerencsénk volt, és most van egy kis tapasztalata e téren.

Kedden elbúcsúztunk Mragowo és feltártuk Olsztyn és a kastély, ahol Copernic élt és dolgozott. Sajnos mi hiányzott a busz, és mi volt az utazás vissza Varsóba vonattal. De utaztunk, új, modern vonatok és érdekes volt.

Hétfőn Mikołajkiba mentünk. Ez egy nagyobb város a környéken, egy gyönyörű tó mellett. Úgy döntöttünk, hogy gyalog elmegyünk egy másik tóhoz, de egy idő után nem volt kitaposott utunk, és már csak a földeken gyalogoltunk. Ekkor találkoztunk egy férfival és a  nagyapjával,akik  elmondták,  hogy menjünk vissza a városba, és egy nagyobb útról el tudjuk érni a célunkat. A fiatalember megmutatta az utat, és beszélgettünk is vele angol és lengyel keverékén. Aztán folytattuk az utunkat, és végül elértük a tavat és a kilátótornyot. Sok hattyút és még egy jávorszarvast is láttunk. Ezután elmentünk egy másik tóhoz a közelbe, illetve kilátóhoz, ahol kicsit beszélgettünk egy aranyos lengyel házaspárral és egy lengyel férfival is. Azon a napon volt egy csomó érdekes élményünk és rengeteget sétáltunk, és végül az időjárás se volt rossz. A természet csodálatos volt, de eléggé elfáradtunk. A buszmegállóban rájöttünk, hogy nincs  busz vissza Mragowoba ezért úgy döntöttünk, hogy stoppolunk. Egy lengyel üzletember megállt, és elvitt minket. Szerencsénk volt, és most már van egy kis tapasztalatom e téren.

Kedden elbúcsúztunk Mragowotól és bejártuk Olsztynt és a kastély, ahol Copernicus élt és dolgozott. Sajnos mi lekéstük a busz, így Varsóba vonattal utaztunk vissza. Az új vonattal jöttünk, ami külön élmény volt.

A következő napon elmentünk az Erasmus koordinátorunkhoz, aki odaadta a végleges dokumentumokat. Micsoda meglepetés, az én papírom a küldő intézményként a Szófiai Egyetem szerepelt. Este elbúcsúztunk Dianatól, aki visszatért hazájába a következő napon. Azon a napon végre Elenával sikerült bejutnunk a Łazienki palotába, ami tényleg gyönyörű. Aztán találkoztam a mentorommal, akivel koktéloztunk egyet. Ma ellátogattuk a csodálatos könyvtár kertbe és a Planetárium, ahol egy különleges koncert volt.

Most az utolsó hétvégém jön itt, valamint az Erasmus utolsó pár napja. Egyrészt szomorú vagyok, és szeretnék maradni, másrészt viszont azért szívesen hazamegyek. Tudtam, hogy egyszer vége lesz az Erasmus életnek, de eléggé fura érzés. "Minden dátum eljön egyszer." Szóval tovább kell menni, de soha nem fogom elfelejteni az Erasmust és a barátaimat. A tapasztalataimat, élményeimet magammal viszem és remélem, az Erasmus adott nekem valamit, aminek köszönhetően jobb emberré váltam (Nem csak én!). És azt hiszem, ez a legfontosabb dolog.

Copernikus által használt műszer
Copernik used this table

Báthory István szobra a Łazienki parki palotában
Stefan Bathory in the Palace on the water

Mire nem bukkan az ember Varsóban?
Look, what I found in Warsaw!

Kis kacsa fürdik...
(lehet valami igazság tartalma a dalocskának)
Golden duck in Warsaw

Liszt feszít büszkén a Łazienki parkban
Franz Liszt in Łazienki